Nosztalgikus élményben lehet része annak, aki pár dolgát Budapesten a Ferenciek tere körül próbálja intézni. Például kiváltja a gyógyszereit az árkádok alatt, vagy anyagot vásárol a Petőfi Sándor utcában, vagy szemüvegkeretet választ a Veress Pálné utcában.

Gyógyszertár a Ferenciek terén

Anyagbolt a Petőfi Sándor utcában

Látszerész a Veress Pálné utcában

Jó régen, még az óvodában tanítottak nekünk egy vidám olasz népdalt. A kisfiam töbször kéri hogy énekeljem el neki :) Most megtaláltam az amerikanizált verzióját 1951-ből, Dean Martinnal. Voila:
http://www.youtube.com/watch?v=M3XABDNuqZQ

Kb egy éve valaki eligazitást kért tőlem az utcán.

- a következő saroknál jobbra...

Majd jött egy önhízelgő-elismerő gondolat: milyen ügyes-okos-aranyos-segitőkész-fontos része vagyok a társadalomnak, majd a felismerés: ez gáz...

Kezdenem kell végre magammal valamit!

Családi élettel kompatibilis munka híján - és mert valljuk be szerencsésnek mondhatom magam és megtehetem - kezdtem el önkénteskedni.

Jó ideje foglalkoztat a gondolat, hogy idős emberekkel foglalkozzak. Olyanokkal, akik tehetetlenségükben meg vannak torpanva emlékeik és a halál koordinátái között, és ugyan beletörődöttnek és emiatt néha talán ignoránsnak tűnnek, de még felfigyelnek bizonyos folyamatelindító gondolatokra, amik több befejezetlen életmozzanatuk végére odatehetik a pontot.

Pár évvel ezelőtt látogattam nagymamámat a hospice-on, ahol a szomszéd ágyon fekvő néni párnahuzatát cserélték éppen. Felültetni még felültette az ápoló, de a néninek az összes erejébe telt hogy hallhatóan kérje, fektessék vissza, hiszen magától mozdulni nem tudott. Az ápoló ugyanazzal a lendülettel amivel visszafordult lökte őt hátra - visszaemlékezve lassított felvételben látom a nénit egy eltorzult nyögés kiséretében hátrazuhanni a párnájára. Méltatlan. És én, nem mertem szólni, nehogy bosszúból az én nagymamámmal is kegyetlenül bánjanak. Értem-értem, alul vannak fizetve, túl vannak terhelve ezek az ápolók - de..de..de.. Milyen jó volna ha többen volnánk kéztetéssel és plusz heti egy szabad órával - átérezhetnénk ezeknek az embereknek a helyzetét, idősekét, haldoklókét, ápolókét. És ha csak egy kis időre is, emlékeztetnénk őket az élet szépségére.

Egy másik látogatásom alkalmával, miután jelezték felénk hogy nagymamámnak már nem sok van hátra és próbáljunk elköszönni tőle, bevittem neki a szüleim kertjében virágzó orgonafáról egy isteni illatba burkolózó ágat és az orra alá dugtam. A nagymamám aki már az arca izmait sem mozdította rég, elmosolyodott.

Nem sokkal később békésen elment.

Ez itt Terike néni. Mindene volt a kertje és a kutyája. Minden szerdán meglátogatom a helyi idősek otthonában, őt és Marika nénit, a szobatársát. Már nagyon várom a tavaszi napsütést hogy kivihessem tolókocsijában a kertbe, és talán egyszer egy kedves ismerősöm életvidám kutyájával is meglátogatom.

Hehehe... Megpróbálom én is kivenni a részem :)